A mai nap mozgalmas volt, de túl jelentős dolgok nem történtek. Illetve olykor minden jelentős, s van, amikor minden jelentéktelennek tűnik, érdekes ez…
Hosszú idő óta, tegnap és ma ébredtem úgy, hogy kipihentnek éreztem magam. Időben beértem, halomnyi feladat várt, de kedvvel csináltam, lendülettel, élveztem. Pedig szerződéseket írtam, törvényeket ormányoztam, háromszor hívtam, a kedves hivatalt, s nagyon kedves és jó szándékú emberekkel akadtam össze úgy éterileg.
Majd, hopp, kaptam problémáséktól egy e-mailt, miért, miért? Nyögtem fel, hát az engem való gyötrésnek már soha nem lesz vége? Most miután lecsökkentette a díjazásomat, kitalálta, hogy bonyolítsuk jövőre olyan igazán komplikálttá a könyvelést. A cége vérzik, s alig múlik el nap, hogy ne a pénzügy csesztetésével foglalkozna. Az én szakmámban a törvény is előírja a tartalom elsődlegességét a formával szemben. S, Ő, nem a túlélésen töri a fejét, hanem azon, hogy mit írjunk kisbetűvel és mit naggyal. Áááááá….Ez, engem kikészít olykor.
Üt az érzés. Hagyom. Ha, ez van, hát ez van. Tükör ez kérem, tükör is ez. Nekem, rólam. De, már csak foltokban látom magam itt-ott benne, ez már nem az én tükröm, bár lehetne akár még az is, de már nem. Hálás lehetek érte, hogy megláttam magam benne, ha csak kicsit is, mert változtatásokra sarkall. El kell gondolkodjak azon amit Ő most művel. (Este meséltem a fiamnak a sztorit, és Ő csak annyit mondott, ja az Alfa Nőstény, azt hiszem találó kifejezés a jövőben így fogok írni róla).
Úgy csinál mintha…S persze bizonyos spiru körökben ez egy szlogen is, tégy úgy mintha…s ha így jársz el, akkor előbb-utóbb úgy is lesz. S, ez olykor akár igaz is lehet. De, a tények makacs dolgok, és a 40 milla mínusz, ha úgy teszünk mintha…attól még sajna nem lesz 50 milla plusz. Ennyi. Játsszuk még a multi-kultit, de már nem áll jól nekünk. Nincs már nagytesvér, multimama mögöttünk, csak kis túlzással az én és a kutyám Bt a mamánk. Nincs 100 millás tőkepótlás, nincs semmi. De büszkeség, elvárás, követelődzés, lécugratás az van. Méltatlankodás, hogy ha tudta volna, hogy az új irodában csak kétfajta szőnyegből lehet választani és nincs piros, akkor nem is költözünk oda. Anyám borogass!
Nekem sem áll már jól a kis mintacsaládocska játék, mert nincs. Vége! Milyen nehéz ezt elfogadni, hogy valaminek vége, vége egy illúziónak, egy kapcsolatnak, egy életformának. Értem is Őt, bizonyára neki is nehéz ezt elfogadni, hogy a cégének annyi. S ahogy visszakanyarodok és borzalkodok az Alfa Nőstényen, látom magam is benne. Hogy én is voltam ilyen, fontosak voltak a külsőségek. S olyan alattomos dolog is ez, mert az emberlánya még tartja magát jó darabig, mintha…mintha nem változott volna semmi és éli az életét tovább ugyanúgy látszólag, és a ménkű csak később csap le, olyan kis lesből támadó késleltetett mechanizmusként. S, akkor már kicsit késő, mert előbb kellett volna a megváltozott helyzetre reagálni. Felfogni, hogy leessen, hogy most más van, semmi nem mehet úgy mint előtte, hogy már csak egy fizetés van, ugyanannyi kiadásra, stb. Ráeszmélni, hogy innentől most jó darabig a lét a tét. S nem holmi külsőségek. Nehéz. Kin keserves belső meló.
Milyen sokáig tagadásban voltam a válásom okán, nem akartam elhinni a megváltozott életkörülményeimet. Azt hittem csak egy rossz álom és majd elmúlik, és költekeztem ugyanúgy tovább, nem mérlegeltem és sodródtam. Sodródtattam magam. Nagy lecke volt, sokba került, és kerül is még. De valami változott. Már nem játszom azt, ami : NEM ÁLL JÓL NEKEM!
2014.12.11. Csütörtök.
