Időben ébredek, mondhatni kipihenten. Megyek a kineziológus Fiúért. Jó fej, kedvelem, alázatos és tiszta. Beállok az esőben a taxi parkoló végébe, fél perc múlva villognak mögöttem a rendőrök. Csesszus, mintha tudtam volna, mintha éreztem volna, hogy ez lesz, csak valahogy nem figyeltem rá. Kiszállítanak, szondát is fújatnak velem. Atyám, milyen elgyötört fejem lehet, hogy kinézik belőlem reggel 9-kor, hogy ittas lehetek. Figyelemfelhívás ez is. Intés, hogy figyeljek jobban a szabályok betartására, még ha számomra azok bagatellnek tűnő dolgok is. Megrovásban részesülök és elengednek.

A döntésképtelenségemen szeretném, ha dolgoznánk. Olyan érdekes ez a kineziológia, ha eltervezek valamit, hogy azt kellene megdolgozni, mindig más jön ki, hogy mással van most dolgom. Tesztel, kijön, hogy 4 éves 5 hónapos koromban kell dolgoznunk, mert akkor történt valami nagy stressz a mi meghatározó számomra. Furcsa párosítások jönnek, mint szomszéd, szerető, szerethetőség, önbizalom..stb, hogy jön ez a döntésképtelenséghez? Hmm…ilyenkor mindig elakadok, mert azt hiszem nem történt ott semmi.

S ahogy elcsendesülök, jönnek a képek, a mélyen eltemetett hiába keresett és magát megmutatni nem akaró helyzetek, melyeket egyedül hiába kerestem eddig. Egy kép, s igen, kb 4,5 éves lehetek. Villanás, kicsi szöszke lány vagyok, talán nyár lehet, a szomszédban voltam az öreg néniknél, gyermek társaságom nem lévén. S mesélek, mesélek, hogy voltunk egy esküvőn és szanzavérát vittünk ajándékba. Anyám megver, nagyon megver, hogy tanuljam meg, hogy a családi dolgokat nem beszéljük ki. Nem értem, hogy mi a baj, azt érzem, nem tettem semmi rosszat. Ott valami nagyon megkérdőjeleződik bennem. Azt hiszem ott veszett el a magabiztosságom. Amikor még tisztán, őszintén, azt hittem, hogy az ami, az, az ami. Ha ajándékot vittünk, akkor ajándékot vittünk, ha azt, akkor azt. S kiderül, hogy ez nem jó, nem jó, a számomra legnagyobb tekintélynek. nem megkérdőjelezi ennek a helyességét, egyszerűen egyszer s mindenkorra megtiltja.

Oldunk rá. Átkeretezem. Látom magam előtt, hogy Anyám megsimogatja a fejem és azt mondja: örülök, hogy ilyen cserfes és barátságos kislány vagy, de tudod az emberek érdekesek, nem feltétlenül kell mindent tudniuk rólunk. Jó szívvel mentem magamban ezt a képet.

Megbeszéljük, hogy akkor és ott elveszett a magabiztosságom, innen eredeztethető, az önbizalomhiányom is. Ahogy mélázok magamban, még a mennyasszony képe is felbukkan, himlőhelyes arcú, szőke. Ej, de érdekes a léleklomtára! Ej, de érdekes!

Végig megyünk a megerősítéseken, ami kijött a tesztelésnél, hogy erre van most szükségem:

Megerősítés: Nem fenyeget veszély. Biztonságban vagyok. Isten vigyázza a lépteimet. Megőrzöm az erőmet, megszabadulok ismeretlen félelmeimtől. Nyitva állok az isteni világosság befogadására.

Elmegy a Fiú.

Egyedül maradok a gondolataimmal, a megfejtendő feltárandó érzéseimmel. Nincs bennem harag Anyám iránt. Reagálhattam volna másként is akkor, sírhattam toporzékolhattam volna, valamiért nem azt választottam. Meghajoltam a szülői tekintély előtt.

Fejtegetem mi is történhetett a kicsi lélekkel. Az a kislány, aki voltam, akkor és ott, még nyiladozott az „én” identitásának a felfedezésében, a ráébredésében, még romlatlanul, szennyezések nélkül, belső énje még kapcsolódni tudott az univerzális köldökzsinórhoz. S ebben az állapotban arra ébresztik rá, hogy a világ nem ilyen. Elszakítódik ettől a természetes tiszta állapottól. Lélektapaszként , ragasztódnak rá a minősítések, hogy hiába igaz valami, azt nem szabad, az nem jó, az tilos! Abban biztos volt és szilárd benne, azt most „kirúgják alóla”. Hát hogyan is bízhat ezentúl önmagában? Hiszen amikor bízott, annak csúnya vége lett. S megtanul nem bízni, s közben libikókázik egész életében a lelke, aközött amit belül bizton tud és aközött amire tanították. örökös belső bizonytalanság lesz úrrá rajta, ami kíséri egész életét.

Akarom és bízom benne, hogy az oldás a javamra válik. A felismerés, megértés, elfogadás és elengedés fázisait könnyíti majd. S változtatásét, s a változásét.

Tűnődöm. Valamikor öt éves korom környékén megfogadtam, hogy nem fogok sírni, s valahogy ez olyan mélyen ívódott, hogy jószerével sikerült is betartani életem során. Vajon miért döntöttem, akkor és ott úgy? Milyen mély fájdalom váltotta ki ezt bennem, milyen játszmát teremtettem magamnak s a szüleimnek? Büntettem őket, hogy rajtam nem találnak fogást, így tudtam védekezni. Amikor Apán testileg fegyelmezett azon bibliai elv okán, hogy: ha megvered a gyermeket vesszővel nem törik csontja de lelkét a seolból nyered vissza. Azt mondtam neki: üssél csak, legalább edzett leszek a nagynyomorúságkor. ( Az Ő hitrendszerük szerint a világ végét megelőzi egy „nagy nyomorúság). Miközben felvettem ezt a viselkedést, valahol azonosítottam magam olyan férfias dolgokkal, mint a : fiúk nem sírnak.( Itt csendben hozzá tenném, hogy Apám sokszor hívott úgy, hogy Fiam. Gondolom, így hát, tudattalanul is szerepbe hoztam magam, hogy megfeleljek, hogy elnyerjem a tetszését az elismerését.) Talán csak így tudtam megvédeni a belső törékenységemet, hogy megőriztem magamnak. Ez volt az én belső igazságom, amit megtanítottak, hogy nem mutatunk kifelé, s én megtanultam a leckét. Az igazságot mutatni tilos! Kemény ez, nagyon kemény. Furcsa ambivalencia ez, erősnek mutatkozni, hogy megvédhessem a belső gyengeségemet. Ami fájó ebben az egészben, hogy jó lett volna néha ezt kívül is megélni.

Anyám mesélte, hogy amikor kicsi lány voltam, kérdeztem tőle, hogy miért nem hív engem kaktuszkámnak? Hmm…mennyire nem lehetett bennem még akkor minősítés, hogy a kaktusz számomra nem bírt negatív jelentéssel még akkor. S mennyire vágyhattam a becéző szavakra?

A szanzavérás sztorinak valójában nem tudom az Anyám számára mi lehetett a valódi értelme, talán az, hogy szegények vagyunk és ezt nem nagyon szeretnénk mutatni a világ felé, hogy ami nem látszik, arról nem beszélnek, az nem fáj. Látszat valóság. Ki tudja Anyámnak is milyen kiváltó okai voltak, milyen mélyen kódolt mintái, hiedelmei? Ki tudja neki mit tanítottak? Tudattalanul cselekedett vélhetően szándékosan nem akart nekem ártani, fogalma sem lehetett, hogy mit cselekszik, s annak az én lelkem milyen hatás generálódik.

Anya vagyok én is. Számtalan hibát követtem el a gyerekeim nevelése közben. De, bizton állíthatom, hogy szándékosság, rosszakarás soha nem vezérelt. Vélhetően az anyám is jobb Anya akart lenni, mint az ő anyja volt, s én is jobb anya akartam lenni, s bizonyára a Lányom is jobb anya kar lenni, aki kiakarja küszöbölni a tőle telhető lehető legjobban a generációs minták hibáit.

Azért, bár az eszemmel jól tudom, mégis olyan durva, hogy a gyerekkorunkból hozzunk mindent, minden feldolgozandó sérelmet, s valahol erről szól az életünk, hogy feloldjuk ezeket a terheket.

Anyám sokáig képes volt nyomogatni a gombjaimat, nagy játszmás, s én partner voltam neki az érzelmi bántalmazásomban jó ideig. 92 éves korában meghalt Nagyanyám , Anyám azt mondta a halála napján: na, meghalt Ede (így hívta az anyját az édes rövidítéseként)nem idegesít már többet. Akkor kiakadtam, s megértettem, hogy a 70 éves Anyám végtelen függőségben volt a 92 éves anyjától, és szenvedett tőle, s csak a halála jelentette a megszabadulást. Akkor ott, megfogadtam magamnak, hogy nem, én ezt nem akarom. Nem akarok senki halálára várni, hogy szabad legyek.

Fel kell nőnöm itt és most és felnőttként viselkednem. Ha találkoztam anyámmal, inkább csak kérdeztem, hallgattam, meséltettem. Ritkán beszéltem magamról, nem adva neki semmilyen támadási felületet. Bár képes volt egy olyan egyszerű mondatból is mint, hogy a vőmnek van munkája, feldobni egy játszmát, hogy hát nem tudom ez jó-e, meg milyen munka már az ilyen? Kódolva mögötte a nem tetszését. Meg tanultam nem reagálni, s ha nyílt támadásba lendült, akkor egyszerűen udvariasan elköszöntem tőle, örülök, hogy láttalak Anyukám most mennem kell. Hosszú meccs volt ameddig eljutottam idáig vele kapcsolatban.

S miközben megyek át ezeken a történéseken, hántódnak le más analógiák héjai is, jönnek a felismerések. Állnak össze az összefüggések. A problémás női ügyfelem, az anyám analogikus mintázata, az önbecsülésem letörésével, a megkérdőjelezéssel, a megingatásommal. Régi történet ez, nagyon régi, s milyen ereje van.

2014.11.29. Szombat