Tegnap este a legokosabb dolognak azt éreztem a mai vizsgám előtt, hogy kialszom magam. Nem volt ez mindig így. Olykor rommá stresszeltem magam egy vizsga okán. Már nem, nem éri meg. A kipihent belső nyugalommal teli létérzés nekem magabiztosságot ad, rájöttem, hogy sokszor pont elég annyi, hogy önmagam legyek, és tudok. S valójában nincs tét, na bumm legfeljebb neki futok még egyszer ha annyira gázra sikeredne. Ja, hogy ciki? És akkor mi van? Most erre voltam képes, slussz.

De, vizsga sikerül, magabiztosság bejön. Utána még előadás, estig. Közben kapok egy sms-t Majmocskától. Majmocskát, valaha életem férfiának neveztem volna (persze csak a volt Férjem utáni időszakomban) majd leminősült életem farkává, s mára már csak Majmocska. Túlzás nélkül írhatom, hogy kb. 1800 cupp sms-t kaptam tőle. Kb. ennyi van mentve a telefonomban. A Barátnőm csak Cuppmestrenek nevezi. Ma már, olyan „bővített mondatot” kaptam tőle, hogy: Eszembe vagy. Cupp!

Valaha „bepisiltem” volna az örömtől, egy ilyen mondatért, mára igazából nem oszt nem szoroz. Elfogadom, hogy Ő van, valamilyen szinten még az életemben, s nem igazán tudunk egymástól elszakadni, olyon szinte tőlünk független valami köt. Valami megmagyarázhatatlan. Már nem akarom megfejteni az okát, van és kész. Tapasztalás ez is. Bár tény, hogy azok után amit művelt velem, normális agyú nő, nem állna szóba vele, sehogyan sem. Sem virtuálban sem face to face.

Felmentő típus vagyok. Mindig felmentem az ellenem „vétkezőket”, hogy jajj hát, ki tudja én milyen lennék az ő helyében, meg vacak lehet neki, ezért meg ezért…blablabla. Miért is? Valahogy hagyom sérülni magammal szemben azt az elvet, hogy : ahogy szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek ti is akképpen cselekedjetek. Mert amit néhány Férfi tett velem, aligha hiszem, hogy ők azt szerették volna, hogy velük történjen. S, még is! Megbocsizok. Sőt ragaszkodom!

Ez kicsit olyan Stockholm szindrómás cucc nálam. Már-már szeretem a kínzóimat.

Ha jól belegondolok, erre a felmentősdire lettem kondicionálva. Emlékszem, hogy amikor Apámnak panaszkodtunk Anyánkra, mindig azt mondta: - ne bántsátok szegény Anyátokat, nehéz gyerekkora volt szegénynek! Azt hiszem, mindig minden alól felmentette ezzel. S kész, ennyi. Akinek nehéz volt a gyerekkora azt most mindent büntetlenül megtehet, tombolhat, őrjönghet, hisztizhet, megalázhat, hiszen neki ez jár, mert hiszen…ő már annyit szenvedett a múltban, így hát nem tud másmilyen lenni. Ebben nőttem fel. Sulykolódott, mélyen, metszően. Felmenteni! Felmenteni! Felmenteni!

Kísér ez engem, végig kísér emberi természetem utjain.

Ma volt a volt Anyósom temetése, nem mentem el, jobb a békesség, az Idegen Asszony nem szível engem és az ivadékaimat sem. Nem akartam a puszta jelenlétemmel feszültséget generálni, s nem az idegen asszony miatt, hanem a Volt Férjem iránti tiszteletből, hogy ezt a kegyelettel teli napot, ne árnyékolja be semmi intrika. Vállalom, lehet bunkónak tűnök hisz 24 évig volt az Anyósom és illem, meg etc. De, akinek nem tetszik ez az ő baja. A béke nekem többet ér ettől.

Már reggel meghívott a Kisebbik Fiam, hogy este elvisz vacsorázni. Haza érek, tombol. Nehéz megélései megtapasztalásai, szembesülései, sérelmei , fájdalmai voltak a temetés kapcsán. Érzem, hogy most jobb nem ellen állni, hogy talán ma nem kellene vacsorázni, mennünk ezen a napon. Hívja a nagyobbik Fiam, ő is jön velünk. Látszat béke, a lelkek mélyén mély sebek. A vacsora végén a Nagyobbik kirohan. Kivan. S az én fejem megy a mozi, most mi van? Ki lelkében mi játszódik le? Kinek mi is fáj most, mi is fáj igazán? Mi nyomott meg milyen gombot?

Látszólag egy egyszerű történet, 1,5 óra egy csonka család vacsorál. Közben pedig megannyi történések zajlanak, a lelkek lélek mélyén melyek megtöltenének oly sok könyv lapot.

2014.12.12. Péntek.