Jó nekem, ha írok.
Bár őszintén azt tapasztalom, hogy a JELENBEN valahogy ELTÜNNEK a MÚLT SZTORIJAI! Valójában furcsa, de jó ideje érzékelem ezt. Akkor pedig, joggal merül fel bennem, hogy minek is írni, leírni, ami vélhetően napok múlva már okafogyottá válik.
Talán pont ezért, a saját okulásomra, hogy MINDEN ELMÚLIK, ha hiszem, ha nem.
Annyi-annyi mindent történt az elmúlt napokban, hetekben, felidézni is nehéz.
Jött a történés, ütött, fájt, csillapodott, ment, múlt. Hát valahogy így.
Volt minden, amit oldalakon keresztül lehet fejtegetni, azt hiszem majd meg is teszem, hogy fejtegetem magamnak, bogozgatom ki a szálacskákat.
Erősebb vagyok, mint voltam. S a nagyobb történések ellenére is valahogy jobban érzem magam, mint novemberben, amikor hiába nem volt olyan igazi nagy ütés, de nem jól éreztem magam a bőrömben. Ki is értheti ezt? Én sem értem, hogy mi a mechanizmus, mitől és miért is működik így a lélek?
Hullámzok. Most például jól érzem magam, de délután olyan általános életfélelmet éreztem, aminek nem volt különösebb oka. S ellene ment a tudásnak (elme) az élettapasztalatnak, a hitnek (szív) amit a félelemről tudok és tapasztaltam. De az érzet bennem volt. Most nincs jelen bennem. Olyan mintha olykor tőlem és a körülményeimtől független dolgok hatását érezném magamon, ez kicsinykét megijeszt, mert nem tudom, honnan jön és miért. Valamire a belsőm nagyon szenzitíven reagál. Talán egy szép nap ez is megmutatkozik majd, és feltárul előttem.
Ma is dobhattam a hála-tartómba, mert ha őszinte vagyok, mindig van mit. Áldott legyen az Isten! Szeretek élni.
2015.01.07. Szerda.
