Tegnap meglátogattam Anyámat a fiammal.

Tehetetlen vagyok, és ez fáj. Kezem-lábam megkötözve kell néznem, ahogy, kicsinálja magát, mert ellenáll minden segítségnek. Döngöli bele magát tudatosan a lelki nyomorába.

A fizikai állapota nem indokolná ezt a letargiát. Egyedül van, magányos. Ez részben igaz, mert Apu hat éve elment. De, a Tesómék ott laknak mellette és naponta többször ránéznek és én és a másik Tesóm is megyünk, amikor tudunk.

Szándékosan árt magának, nem eszik, nem mozog, egész nap csak fekszik és sajnálja magát. S, azt hajtogatja, hogy ez így nem élet! Ez így nem élet! Bár már azt sem tudja, pontosan mióta van egyedül.

Ő nem beteg, orvoshoz nem hajlandó menni. A nyáron is, amikor már nagyon vészes volt a helyzet úgy hívtam ki az orvost. Elfelejt dolgokat, nagyon nehéz már vele a kommunikáció.

Rossz ezt végig nézni, ezt a módszeres önpusztítást. Miközben élhetne. Van egy normális nyugdíja, rendes otthona, gyerekei, unokái. Utazgathatna, olvasgathatna, barátkozhatna. De, nem ! Ő önsajnál!

Következmény, amit most él, mert azért nem véletlenül vannak így a dolgok, ahogy. Mindenkit elüldözött már maga körül, rokonokat, barátokat. S most a nyakán ül a full magány. Gyötrő.

Tanítóm…igen, hogy talán nem kellene majd ide jutni. S ahhoz már most máshogyan kell élni. Örülni annak, ami van! Adni, hogy majd adjanak, ha kell! Szeretni, bízni, hinni!

Sajnálom és egyben köszönöm is Anyám!

2014.12.15. Hétfő.