Ma beszéltem kedves Tanárnőmmel. Nagy tisztelője vagyok, az emberségének és a tudásának is, mondhatnám, mostanában az egyetlen személy, akit hitelesnek érzek. S a körökben ahol megfordulok, mindig szoktam Őt emlegetni. Jó ez. Jó ez, nekem.

Szoktam rá gondolni, vagy egy adott helyzetben akaratlanul is eszembe kell jussnak a szavai, mert olyan a szituáció. Hmm…

A napokban írt egy e-mailt, ahol „felfedi visszavonulásának” titkát. Amikor szeptemberben a vizsgán, amikor utoljára találkoztam vele, elmondta, hogy irányt vált, kicsit bánatos voltam és ezt szóvá is tettem. Azt mondta nekem, hogy pont a saját önmaga előtt való hitelesége miatt cselekszik így. Megértettem, s külön tiszteltem még ezért is.

Most az e-mailban leírta , hogy kiégett. Amikor olvastam, azt volt az első reakcióm, hogy Te is, még Te is? Milyen az emberlánya, Atyám, milyen hiedelmek élnek a fejemben, az állandó „azt hiszemségeim”. Mert valahogy talán pont, azért mert nekem olyan igazán „kiégetős” munkám van, azt gondoltam, hogy aki azt csinálja, amit szeret, azzal nem történik meg ilyesmi. S, igen! Ő is emberből van. Elfáradunk, megfáradunk. De, attól, hogy ezt az információt megosztotta, számomra még emberibbé vált, hajszálnyit nem csökkent a csodálatom, sőt!

Ő nagyon jól lát engem kívülről, pár szóból leveszi, hogy most pont milyen körben futkározok. S, most megint mit művelek? Azon gondolkoztam egész délután, hogy mennyi mindent szeretnék még megtanulni, elvégezni, megkóstolni. Járok az adótanácsadóira (igaziból nincs szükségem erre a papírra, mert van elég szakirányú végzettségem, olykor meg is kérdezem magamtól, minek? )most ért véget egy tanfolyami szakasz vasárnap az életemben. Még meg sem pihentem, még levegőt sem vettem, de már hajszolnám a következő megszerezhető valamit, amiről azt gondolom, hogy majd ha…az is…akkor majd…Pedig nem ez a kulcs! (S minderről úgy álmodozom, hogy közben nincs forrásom finanszírozni)

A vizsgámon volt egy lány, azt mondta tanfolyam függő, azon dolgozzunk. Akkor megdöbbentem elsőre a hallatán, hogy jé ilyen is lehet.

S, igen! Milyen jól cuppannék én is mindenre, mert ha nem lesz semmi, akkor jöhet a kedvenc coach kérdése a tanáromnak: és akkor most mi lesz?

Hajaz az állapotom egy régi beidegződésemre, amikor ugyan a formavilágának dolgaiban való tanulmányaimat hajszoltam, az egyiket még be sem fejeztem már jártam a következő, főiskolát, felsőfokú tanfolyamot…stb. Minta előre megfontolt szándékkal, hajszolnám bele magam az agyonhajszolásba. Láthatóan, nagyon „szerethetem magam”.

Megint egy jó magas labda. Elvizsgálgathatom majd magamban egy darabig.

A mai beizélgetésünkkor a Tanárom azt mondta, úgy látja, hogy megint túl sok dolog érdekel, és nem vagyok elkötelezett semmi mellett sem. Igaz!

Említettem neki, hogy most kellett elengednem egy fotótanfolyamot, forráshiány okán. Azt mondta, hogy nem jól fogalmazok, azt kellett volna mondanom, hogy valami mást választok most! Utalva arra, hogy van választásom, és van jelenleg is a tarsolyomban olyasmi amiben örömem és megelégedésem ellhetném, ha kicsit jobban elmélyednék benne. Sokszor vagyok felületes, illetve ez így teljesen nem pontos, hanem úgy fogalmaznék, hogy hamar ráunok dolgokra. Belekapok, belekóstolok és huss már szaladok is tovább. Lehet rá sem éreztem még annak a dolognak az igazi ízére, mert azt hosszasabban kellett volna ízlelgetni.

Azt is mondta, hogy döntenem kellene, hogy valami mellett leteszem a voksot, hogy ezt választottam, hogy elköteleződök. S ez is, igaz!

Mély gyökerei vannak ennek nálam, nagyon mély. Mélylélektani offot kaptam én elkötelezettség okán már, egy hitrendszerben. Azóta olyan vagyok, mint aki oltottak az elköteleződés ellen. Pedig pontosan tudom, hogy lassan már be kell állnom valami mögé, vagy mellé. S, ez most nem az ész, ez érzésből is jön, csak azért ott bent még a félsz az úr.

S valahogy a párkapcsolataimban is ezek a mintáim képeződtek le, addig érdekelt valaki, ameddig tartósan fent tudta tartani az érdeklődésem. Elég hamar „kivégeztem” a pasik, s utána, mint ha azt mondtam volna magamnak, oszoljanak, oszoljanak, nincs itt semmi érdekes. Akinek még is sikerült, arra csak később jöttem rá, hogy egy alattomos játszma okán történt. Mert a titokzatosság is egy játszma. A titokzatoskodó, a kíváncsiskodó odafigyeléséből merít energiát. S, ha megszűnik a kíváncsiskodás, a titokzatoskodó már nem kapja meg azt, amire vágyik, ami élteti, és ott vége szakad a kapcsolódásnak.

Most ahogy itt ülök és írok, az asztalra felrakott lábakkal és lelógó lábfejjel. Újfent eszembe jut a Tanárom, amikor a kedvenc mondókáink fontosságáról tanított.

Gyerekkoromban amikor picike kislány voltam, Apukám a térdére ültetett és átkarolta a lábam a combomon, és hintáztatta ringató mozdulatokkal a lelógó lábacskáimat, s közben ezt a versikét mondogatta ritmusosan: Lóg a lába, lóga, nincsen semmi dolga, mert ha dolga volna, a lába sem lógna. S újra és újra, és én élveztem.

Miért is ez a kedvenc mondókám? Hmm…Jó, mi. Most is ezt teszem, úgy teszek mintha semmi dolgom nem volna és lógathatnám a lábam. Létluxusokat engedek meg magamnak, melynek valós böjtje lesz. Jó ideje művelem ezt magammal. Valóban megrekedhettem egy érzelmi szinten, ami még nem felnőtt. Mondjuk ez elég gáz már ebben a korban.

S gabalyítom magam megint bele történetekbe, azonosságokba, ezekbe a majdhákba, meg hogyhákba. Pedig csak meg kellene állni egy kicsit. Persze akkor meg jön a pánik gomb, hogy ilyen már volt ,nem volt jó, csak sodródtál a semmibe. S, nem úgy kellene megállni, hogy nem tenni semmit, csak nem kellene már tovább habzsolni a lelki cuccokat, emészteni is illene már. S kipróbálni végre a lélekvegykonyhájában abból főzni ami van!

2014.12.10. Szerda