Természetesen az enyémről. Vizsgálódóm a saját házam tájékán.

Furcsa dolog a magány, nevezhetjük egyedüllétnek is. Amikor jó pár éve már elment a párom, nagyon sokat agyaltam ezen a témán. Hosszú oldalakba gyűjtöttem a magányról szóló idézeteket, megfogalmazásokat, értelmezéseket. A magányt többnyire negatívan címkézték, míg az egyedüllétet pedig pozitívan. Némely tanítás azt sugallta vagy én az én olvasatomban nyert olyan értelmezést, hogyha nem érzed jól magad egyedül, akkor nem is jutottál sehová a léleklépcsőjének fejlődésében.

Dühős voltam. Mert egyik állapotot sem éreztem az ember természetéhez közelinek. Olykor rohamokban rám tört a kétségbeesés, hogy akkor mi lesz velem, örökre egyedül maradok, társ nélkül és így kell leélnem az életemet?

Telt múlt az idő, s egyre jobban meg tanultam társ nélkül élni, bár nem éltem egyedül, mert a gyerekem velem lakott. Ritkultak a pánikolásaim is a társtalanság okán. Voltak időszakok, amikor magányosnak éreztem magam, és olykor, bár elég ritkán, de néha mostanában is. Figyelgettem az érzéseimet, fejtegettem a gondolataimat. S rájöttem finnyás jószág ez az én magányom, akárki nem jó az enyhítésére.

Következett egy tizenhárom hónapos periódus, hogy teljesen egyedül éltem. Kiröppent a gyerekem (akkor még nem sejtettem, hogy csak időlegesen). Előtte soha nem laktam még egyedül. Igen, soha!

Az első két hétben féltem. A mi lesz most, gyötrő kérdésével a szívemben. Kerestem, a félelmet, mitől félelmetes a magány? S nem találtam sehol. Nem találtam benne semmi félelmetest.

S egyre jobban és jobban belementem ebbe a megtapasztalásban, nem törekedtem az enyhítésére. Meg akartam élni a teljes valóságában, hogy milyen az, ha nincs kihez szólni. Nem kerestem túlzottan mások társaságát. Mivel más partnerem nem lévén, így magam társasága lettem. Sokat beszélgettem magamban fejben.

Az egyedüllét is csak egy állapot, egy létállapot. Tapasztalás, befelé visz, felfedez, következtet, összegez, tanít.

S megértet, empatikussá tesz, azokkal szemben, akik egyedül élnek. Leveszi az ítélkezéseket, a minősítgetéseket. Lerombol hiedelmeket és új minőségeket épít.

Az egyedüllétem, életformává ált, de nem CÉLLÁ!

Ránézhettem arra, hogy mennyivel könnyebb dolog volt nekem másokról gondoskodni, mint amikor csak magamról kell. Szeretem-e magam annyira, hogy pl. főzök magamnak? Régebben olvastam erről, hogy az öngondoskodás, mennyire összefüggésben van az önbecsüléssel és az önértékeléssel, valamint az önbizalommal és az önszeretettel. Érdekes ezekre az összefüggésekre ránézni.

Az idő múlásával megszerettem az állapotomat, ami van. Olykor jó lett volna valakihez szólni, s néha megcirógatott a bánat. De, ahogy jött úgy szállt tova. Megtanultam azt is, hogy ezek az állapotok, érzések, érzetek, jönnek és mennek. Furcsa módon ebben az állapotomban, nőtt az önbizalmam, hiszen csak magamban bízhattam, magamra számíthattam. Megtanultam, hogy lehet így is élni és nincs benne semmi tragikus.

De, mielőtt megkölteném a magány himnuszát, dicsőítve azt, el kell, hogy mondjam, újra, hogy ez nem a CÉL!

Azt hiszem kivettem ebből a megtapasztalásból a tanítást, jó lehetőséget adott a befelé figyelésre. A zavartalan belső munkámra, melyben nem akadályoz a közvetlen környezetemben semmi alkalmazkodásra késztető tényező.

Nagyon fontos tanítás volt az is, hogy milyen érzés az, hogy nincs szüksége senkinek sem rám, közvetlenül? Megbirkózni a nem vagyok fontos érzésével, a nincs szükség már rám érzésével. Mert a dolgok nélkülem is működnek és megoldódnak. Elfogadni az ebből eredő céltalanság érzését, feldolgozni és új célokat adni az életemnek. Rájönni, hogy az értékemet nem az adja, hogy fontos vagyok-e valakinek?! S ráeszmélni, hogy fontos vagyok magamnak! Hogy fontos lehetek, talán először az életben most! Bűntudat nélkül, hogy én lehetek a saját életem fókusz pontjában.

S valahogy ha ráérez az emberlánya ezeknek az érzéseknek az ízére, elkezd hozzájuk ragaszkodni. S, hopp már azon is kapja magát, hogy egy újfajta függőség veszi kezdetét nála. Egy új azonosulás az egyedüllét azonosulása, amit nehezen engedne már el.

Kezd nyűgőssé válni még csak az alkalmazkodás gondolata is. Mint ha új kihívás jelenne meg a színen. Új feladat. Új tanítások. Most inkább ezt kezdem el kicsit félelmetesnek érezni.

2014.12.02. Kedd