Szombat van munkanap. Dolgozom. S amin, csütörtökön még elgurult a kontroll pálcám, mára valahogy már okafogyottá is vált. Bájosan csicsergem az Alfa nősténynek, hogy legyen úgy, ahogy akarja, úgy könyvelek neki, ahogy kéri, természetesen ez csak a formára vonatkoztatva. Érdekes ez! Két nappal ezelőtt még agy lobbot kaptam tőle, mára, meg huss…elszaladt. Jól van ez így. Ki is érthet engem, amikor még magamat is nehéz?

Beszélek a Nagy fiammal, mi is történt tegnap? S megnyílik. Jó. Értem, megértem. Más sebek fájnak neki, mint a kicsinek. Másért fájnak, más fáj. Értem én mindkettőt.

S beszélünk, olyasmikről melyekről ritkán beszélnek úgy mélyen egymás közt az emberek. Mert intim, a lélekbugyra.

Beszélünk az elmúlásról, a temetésről, hogy mit is üzen, mit mutat egy ember életéről, arról, hogyan reprezentálja, hogyan is élt. Kik vannak most ott? Milyen nyomokat hagyott és kikben?

Beszél a fájdalmáról, hogy megrendítette, hogy megilletődött, megérintődött, amikor látta ez Erőset gyengének, ahogy lefegyverzi a gyász, ahogy megéli, ahogy fájja. Úgy látni Zeuszt, ahogy még eddig sohasem látta, megindító.

Tanítás. Mély. Látja, látom. Érzi, érzem. Jó ez így. Még lehet…még lehet máshogy élni, hogy majd a végén ne így legyen…Gondolkodik, gondolkodom. Van ebben valami szép.

2014.12.13. Szombat.