Belga csoki

Betoppant újra Cupp Mester. Tíz év ismeretség. Eltűnések, előkerülések ritmusa.  Időnként idesodorja hozzám őt az őszi szél.

Nincs bennem semmi, talán némi öröm, ami vélhetően valamilyen jóvátételérzésből fakadhat, hogy mát még is, hogy még se vagyok feledhető. Maradt belőlem némi léleknyomat, valahol, valamiért, valakiben.  S ez jó. Most jó.

A tudatos, logikus elmém, pontosan tudja, hogy értelmetlen bármilyen remény, bármilyen érzelmi gabalygás. Nem is merül fel. Nincsenek elvárások.

A gyötrelmek melyeket átéltem a vele való kapcsolati létezésem során, átlényegültek. Nem maradt belőlük semmi.

Valamikor egy professzor azt írta nekem egy levelezésünkben, „ hogy ahol a hazugság nem feszítene hálót” . Hát valahogy így.

A múlt hazugságai, ha kegyeseknek szánódtak, ha nem , ha a védelmemet akarták szolgálni, ha nem, hordozták a kételyt mely mételyként telepedett az igaznak hazudott valóságra.

Furcsa.

A valódi jelenlétben, megkopnak a múlt sztorijai.

A családom csodálkozik, annak ellenére nem, hogy nem szólnak bele a dolgaimba. Kérdezik: -Tudod, hogy miért állsz szóba még vele? A válaszom – Nem! Nem, tudom.

Kapcsolódás van, valami különös gyengéd-meghitt kapcsolódás, ami pillanatnyi, itt és most. Nem kell túl illúziónálni, nincs is rá szükség. Megélődött, ennyi és nem is több.

Eszembe jut a krumplis tészta keringő szövege:

Kinek is kell,
Egy tüskés-bolondos figura,
Ki a szívét letagadja,
S nincs bájos mosolya ?

https://www.youtube.com/watch?v=ycrVBTAMjg4

Mind a ketten ilyen különös figurák vagyunk.

Mi emberek hajlamosak vagyunk mások párkapcsolatait, érthetetlennek minősíteni. Különös ragasztók léteznek egy-egy kapcsolatban. Az adott két ember érti csak, vagy inkább éli azt, ami akkor és ott átélődik.

Valami távoli fizikai léten túli kapcsolódás ez.

Egyszer azt mondta, hogy- ha vagy úgy is jó, ha nem vagy úgy is jó. Nem értettem. Most értem.  Sőt élem.  Mert ha van úgy is jó, ha nincs úgy is jó. Szabad vagyok. Nincs érzelmi megkötözöttség.

Különös, nehezen átadható érzés, amit ez a kapcsolódás hordoz.

Egy „bugyuta kis dalban” van egy találó szöveg rész: Sose voltál, mindig vagy! Valahogy így.

https://www.youtube.com/watch?v=kW33xyTm-LU

Tudom, hogy lehet pár év múlva, vagy soha többet nem találkozunk fizikai síkon. Létezésünk egy darabkájának a nyoma ott marad, beléívódva a másik létezésének egy darabkájába.

Léleknyomatok vagyunk. Érték. Bármi történt is. Érték.

Gyál.2018.11.18.

Tegnap beszéltem egy ismeretlen könyvvizsgálóval, gazdagabb lettem egy jó mondattal: - Vagy aggódunk vagy bízunk, a kettőt együtt nem lehet, választanunk kell!

2015.01.08. Szerda.

Jó nekem, ha írok.

Bár őszintén azt tapasztalom, hogy a JELENBEN valahogy ELTÜNNEK a MÚLT SZTORIJAI! Valójában furcsa, de jó ideje érzékelem ezt. Akkor pedig, joggal merül fel bennem, hogy minek is írni, leírni, ami vélhetően napok múlva már okafogyottá válik.

Talán pont ezért, a saját okulásomra, hogy MINDEN ELMÚLIK, ha hiszem, ha nem.

Annyi-annyi mindent történt az elmúlt napokban, hetekben, felidézni is nehéz.

Jött a történés, ütött, fájt, csillapodott, ment, múlt. Hát valahogy így.

Volt minden, amit oldalakon keresztül lehet fejtegetni, azt hiszem majd meg is teszem, hogy fejtegetem magamnak, bogozgatom ki a szálacskákat.

Erősebb vagyok, mint voltam. S a nagyobb történések ellenére is valahogy jobban érzem magam, mint novemberben, amikor hiába nem volt olyan igazi nagy ütés, de nem jól éreztem magam a bőrömben. Ki is értheti ezt? Én sem értem, hogy mi a mechanizmus, mitől és miért is működik így a lélek?

Hullámzok. Most például jól érzem magam, de délután olyan általános életfélelmet éreztem, aminek nem volt különösebb oka. S ellene ment a tudásnak (elme) az élettapasztalatnak, a hitnek (szív) amit a félelemről tudok és tapasztaltam. De az érzet bennem volt. Most nincs jelen bennem. Olyan mintha olykor tőlem és a körülményeimtől független dolgok hatását érezném magamon, ez kicsinykét megijeszt, mert nem tudom, honnan jön és miért. Valamire a belsőm nagyon szenzitíven reagál. Talán egy szép nap ez is megmutatkozik majd, és feltárul előttem.

Ma is dobhattam a hála-tartómba, mert ha őszinte vagyok, mindig van mit. Áldott legyen az Isten! Szeretek élni.

2015.01.07. Szerda.

Pár hete azt mondta egy barátnőm, hogy szerinte nekem bajom van ez elmúlással, nem tudom elfogadni a halált, mert nincs hitem. Pff…Hát nem tudom. Tavaly majdnem szájon csókolt, kevésen múlott, hogy nem. Itt tartottak. Akár mehettem is volna, nem éreztem, hogy itt tartana bármi is. Olyan mindegy érzésem volt, ha menni kell hát menni, ha maradni, akkor maradni. Úgy lesz jó, ahogy lesz.

Ma olvastam a közösségi hálón egy posztot, valaki elment. Hmm…Hát Ő is. Végső estekre „tartogattam”, ha már nem látom nagyon a megoldást, hozzá fordulok. Gyógyító volt. Kedveltem. Fesztelen egymásra hangolódva tudtunk csevegni az élet nagy dolgairól. Olyan lélek szintű kommunikáció formájában. Értett, értettem.

Nagy ritkán beszélt magáról, no, nem a felszínről, hanem a mélyről. Olykor megnyílt. Talán nincs még egy éve, hogy azt mondta: Ő, már menne. Elfáradt. De, van egy elkötelezettsége, ami még húsz éve szól. A gyerek. S mesélt arról, milyen jó volna, csak úgy egyedül elhajózni a végtelen tengeren…

Hétfőn még posztolt. Ma már nincs közöttünk. Ő már csókot váltott az elmúlással e földi létsíkból.

Pár hete írtam neki, hogy vágyom a csoportja után, hogy majd mennék. Szokatlanul, nem nagyon reagált. Kaptam tőle, sokat. Adott nekem egy lökést, egy nagyon elárvult állapotomban. Általa került a felfogásomba az Athma, a szeretet egy sajátos megközelítési módja, s a ha, nem tanulsz, majd jön a péklapát, szállóigéje.

Volt pár ember az életemben, akiket szerettem, tiszteltem, de nem zavartam volna őket apró hétköznapi bosszúságaimmal, őket a kilátástalan helyzetek estére „tartogattam”. Tavasszal elment, egy másik jó Ember, ő a forma világában volt afféle védelmezőm. Most a mentális védelmezőm, ment el. Hmm…

Talán időszerű „felnőni”, s megtanulni, hogy a bizodalmam, nem vethetem a múlandóba, mert a formavilágában, minden mulandó.

Furcsa az idén már ez a harmadik este az életemben, hogy a belső énem, az intuícióm súg, hogy találkozni kellene az adott személlyel, és tervezem, de amire megtenném, már késő. Durva. tanítás van még ebben is.

Azt már régen megértettem, még az Apám halálát megelőző két évben, akkor volt is egy olyan elő gyászom, amit éltem, hogyha egy lélek menni akar az menni fog. S akkor ott belül valahol meg tanultam tisztelni a halált.

2014.12.17. Szerda.

Csönd van, de még nem az éjszaka csendje, este tizenegy van. Baktatok az aluljárón keresztül, a kabátom hátulján lévő két kis madzagon logó gomb, mint valami csengettyű verdesi a térdem, hallom a lépteim zaját. Zakatol az agy, rendül a szív.

Csillagok között….A kritikák szerint az év legszemetebb filmje, mert nem hagy nyugodni. Hát nem, engem sem. Túl sok gomb nyomódott meg bennem, túl sok érzést kavart fel, túl sok gondolat pörög a fejemben.

Elgondolkodtató a filmben Murphy törvényének az átirata: „ami elromolhat, az el is romlik”. Ami a filmben úgy szól, hogy aminek meg kell történnie, az meg is történik. S, igen! Aminek meg kell történnie az meg is történik.

Kavarja az anyai érzéseim, a felelősségem, a mit hagyok hátra érzéseit, a mit tehetek a földért, mit tehetek másokért. A szeretet téren és időn túliságának a megérzését, a vele járó felkavarodások, megélését. A tükröt arról, hogy még az érzelmi elköteleződés nélküli, célorientált emberek is beleketyosódnak a magányba, mert az ember alapvetően társas lény, így valójában kár megtagadni valódi természetét.

Gondolatfolyamok…feldolgozandók, emésztem még egy ideig.

2014.12.16. Kedd.

Improvizációs nap, idővihar. Programváltozás, pörgés, hirtelen túl sok, de oldom, bírom.

Ma az ÁFA lett volna műsoron, de érkezett közönség, így hát a TAO-t játszottuk ma.

Szereplők: Főnök Zeusz, Kis Zeusz, Vendég Zeusz, Kolleginám, s szerény személyem.

Színek: Kis Zeusz irodája, én szerény kis irodám.

Vendég Zeusz érkezik, Kis Zeusz irodájába ülünk le. Közben Főnők Zeusz oszt, kérdez, ugáztat, tőle szokatlan módon. Kérdezem, ezt most akarja megbeszélni a Vendég előtt? Mondja, persze. Nos, nem igen értem, de hát legyen. Beszól nekem, már-már majdnem kiakadok, mire ráeszmélek, hogy egy játszma kellős közepén vagyok és csak egy eszköz a személyem a játékban. Röpködnek a milliók, árrések, eurók, nagy szavak, nagy bizniszek. No, persze csak Vendég Zeusz okán, aki kicsit nekem a lecsúszott dzsentri, aki most kódis itt nálunk, kérni jött. Produkció folyik, itt kérem, produkció.

Azt hiszem régi sérelmeken vettek ma revánsot. Talán a múlt sebei, a másik a most kódis budai fiú, jó iskola, rózsadomb, rojt-bojt-figyegő, s a másik aki akkor talán a kevésbé sikeres, most ád. Ilyen ez. S alázás van, minden szinten, de most itt ezen a színen ez neki megbocsátható. Kis Zeusz is csak lapít, ki tudja belül mit él? De, a tények makacs dolgok, és más Zeusz aligha szponzorálná ily magas szinten azt az életformát, ami él, így hát tűr. Szenvtelen.

Vendég Zeusz, csendben hallgat. Lesz mit mesélni otthon, Anyának. Láttad volna, hogy a Főnök Zeusz, hogy ugráltatja az embereit? Anyám! Sokra vitte, ki gondolta volna akkor?

Színt váltunk, az én kis irodámban. Főnők Zeusz kér, hogy kérjem ki Vendég Zeusz véleményét egy számunkra fontos szakmai kérdésben. S, most vendég Zeusz, játszik Zeusz velem. S, hivalkodik, hogy 28 év a hivatalban, (igen, igen, abban a hivatalban) azért, meg blabla…s kötekedik és akadékoskodik, visszavágok. Nem talál rajtam fogást. Érdemi tanácsa nincs. Hebegés-habogás van. Ez, nem az ő napja lehet.

Persze, Főnők Zeusz, bátorsága csak addig szól, míg nyíltan nem kell konfrontálódnia, ad mert ez is az erőfitogtatás eszköze. De, azt hogy mennyit és miért csak annyit, annak a közlését már rám bízza, egy nőre. Vicces ez.

Elcsendesülnek a dolgok. A csata véget ért. A férfinak kell, hogy fitogtasson, megméretődjön, hogy uraljon, hogy győzzön. Látom és értem. Nincs tér erre, nincs tér. Pedig kell. Kellene a Férfinek a harc. Hol élődik meg így az erő? Csak az ilyen kis piti játszmákban tud. S valahol ez gyenge…

2014.12.16. Kedd.

Beszélgetek egy lehetett volna Kapcsolatommal. Valahogy minden kapcsolatom, vagy kapcsolat kezdeményem, úgy zárult, hogy barátok maradtunk. A napokban olvastam erről egy blogban, hogy:

„ A vízöntővel nem lehet szakítani. Mivel sosem jártatok. lehet, hogy te azt hitted, de csak azért, mert valamit odaképzeltél, ami ott sem volt. Remek haver, az is marad életed végéig. Nem is nagyon nagy az egója, tehát mindenkivel jóban tud maradni, úgysem mondod neki, hogy tűnjön el, mert ő sosem bánt meg, meg ott sincs. Nem ragad, de simán felveszi ott a fonalat 10-20-30-40 év múlva, ahol abbahagytátok. A vízöntő fix levegő jegy, ami nála azt jeleni, hogy egy dolog számít neki a saját útja, ami fix, minden mást szétdobál maga körül, viszont sosem próbál téged megváltoztatni. Élni és élni hagyni. A vízöntővel nem is kell szakítani, mint mondtam, mert végig ott sem volt. Érzelmek zéró, csak eszmék, álmok, a világ megváltása nagy gondolatok útján. 

 A halak mutable jegy (alkalmazkodó, változékony), ergo egy halakkal egyszerűen nem lehet szakítani. Mindent elvisel, egyszerűen mindent. Egója semmi, csak érzelmei, érzékenysége és képzelgései. Tehát ha azt mondod egy halaknak, hogy vége, azt úgy értelmezi, hogy ti továbbra is együtt vagytok, csak úgy, hogy te kicsit morcos vagy, majd elmúlik. Eltűnik pár hétre, majd újra jön, hogy na heló, mi a helyzet. Ha azt mondod, nem akarod látni, kicsit megsértődik, pár hét, megint jön. Nem akarja megbeszélni, megjavítani a dolgokat, csak helózik, mint egy idióta.”

Vicces, mert vízöntő vagyok, halak és kos aszcendenssel. Azért így olvasni durva.

Szóval a beszélgetés után merengek, hogy miért is nem kerültünk úgy mélyebben egymáshoz közel. Akár lehetett is volna mélyülés, de nem lett. pedig azt hittem, hogy vele lehet. Lehet megélni csak úgy a pillanatot, tét nélkül. Az elvárások nélküli megélést, az itt és most-ot. Azt a tiszta megtapasztalást, hogy most kapcsolódunk, és most ezt megéljük. Egyszer éreztem ezt vele. S naivan azt hittem ezt lehet így. Azt mondta, mégy a kapcsolat szótól is kirázza a hideg. Elfogadtam. Még is kitáncolt a történetből, bevallva, hogy fél mindentől, amihez kötődhet.

Ő valahogy úgy gondolta, hogy majd ha kedve van, akkor hív, jön én pedig majd hónapokon keresztül összeszorított térdekkel várok rá. A múltban játszottam már ilyen játékot, megízleltem, megéltem, meguntam. Másra vágyom.

Furcsa tavasszal összefutottunk egy tömeges meditáción, voltak ott vagy ezren. Ő is partnerrel volt én is. Nem jártunk, szabadok voltunk mindketten. Ennek ellenére többször rákérdezett, hogy mi van azzal a pasival akivel látott? S én már többször elmondtam neki, hogy ott találkoztam azzal a férfivel először és utoljára is. Most újra megkérdezte.

Áh…olyan furcsa, hogy a férfi minden figyelemvesztéstől kasztrálódik. A benne uralkodó Zeusz, mennydörög. Mert ugye azért ő, csak egy olyan Zeusz, akit várni kell az idők végezetéig! Öreg vagyok én már ehhez, talán tizenhat éves koromban ez még egy jó poén lehetett, révülten ábrándozni és várni, hogy majd észrevesz, majd jön, majd hív. Mára már nem veszek bele a lilaködbe.

Alkalmazkodok, simulok, de rejtve vagyok, nehéz velem.

2014.12.15. Hétfő.

Tegnap meglátogattam Anyámat a fiammal.

Tehetetlen vagyok, és ez fáj. Kezem-lábam megkötözve kell néznem, ahogy, kicsinálja magát, mert ellenáll minden segítségnek. Döngöli bele magát tudatosan a lelki nyomorába.

A fizikai állapota nem indokolná ezt a letargiát. Egyedül van, magányos. Ez részben igaz, mert Apu hat éve elment. De, a Tesómék ott laknak mellette és naponta többször ránéznek és én és a másik Tesóm is megyünk, amikor tudunk.

Szándékosan árt magának, nem eszik, nem mozog, egész nap csak fekszik és sajnálja magát. S, azt hajtogatja, hogy ez így nem élet! Ez így nem élet! Bár már azt sem tudja, pontosan mióta van egyedül.

Ő nem beteg, orvoshoz nem hajlandó menni. A nyáron is, amikor már nagyon vészes volt a helyzet úgy hívtam ki az orvost. Elfelejt dolgokat, nagyon nehéz már vele a kommunikáció.

Rossz ezt végig nézni, ezt a módszeres önpusztítást. Miközben élhetne. Van egy normális nyugdíja, rendes otthona, gyerekei, unokái. Utazgathatna, olvasgathatna, barátkozhatna. De, nem ! Ő önsajnál!

Következmény, amit most él, mert azért nem véletlenül vannak így a dolgok, ahogy. Mindenkit elüldözött már maga körül, rokonokat, barátokat. S most a nyakán ül a full magány. Gyötrő.

Tanítóm…igen, hogy talán nem kellene majd ide jutni. S ahhoz már most máshogyan kell élni. Örülni annak, ami van! Adni, hogy majd adjanak, ha kell! Szeretni, bízni, hinni!

Sajnálom és egyben köszönöm is Anyám!

2014.12.15. Hétfő.

Jó ideje már meg tanultam együtt élni a pénztelenséggel. Egyre kevesebb energiát adok az ebbéli félelmemnek, nem vagyok hajlandó táplálni. S talán egyre kevesebb a stressz is amit ráteszek.

Nehezen tanulom a leckét: - nem hagylak el! Hitetlenkedek még mindig. Pedig…Mindig ha 23,59-kor is ,de csak átcsúsztam mindig a léc felett.

Holnap hiteltörlesztős nap, ma délután még két ezrem van. Estére megérkezik, pont annyi amennyire szükségem van. Na, jó, nem pont annyi, két ezerrel több. Ez most elég. S hiába itt a karácsony, meg satöbbi, nem zavar. Hosszú idő óta tart már ez, a –fogalmam sincs, hogy mi lesz, de valahogy majd csak lesz- állapotom. Azt hittem nem lehet így élni. De lehet! Mint a mellékelt ábra mutatja is. Azt azért nem mondanám, hogy hosszú távon erre gyúrok, de ha most ez van, akkor ezt kell elfogadni. Hídnak tekintem, a tapasztalásban való átkeléshez. Nem cél! Ez, most csak egy állapot.

Elgondolkozom. Ima vagy nem ima?

Milyen összekeverőek is tudnak lenni különböző filozófiák? Mert ugye van, aki azt mondja, kell imádkozni, sőt.!Míg mások egyenesen kártékonynak gondolják az imát, mondván, hogy az olyan mintha pont nem bíznánk, mert folytonosan zaklatnánk Istent, holott ő szavak és kérések nélkül is megadja, amire szükségünk van.

Ha innen nézem is ül. Hiszen:

Máté, 6-25-34.

H onnan nézem az is ül:

Mát. 6.9-13 "Ti azért így imádkozzatok:

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; Jöjjön el a te országod;

legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is

. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.

Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen!"

Nos, egyrészt meg tanultam jobbára nem aggodalmaskodni a holnap felől. S tisztelem az én Istenemet, hogy nem hagy magamra. De, másrészt pedig szoktam fohászkodni a mindennapi kenyeremért, kenyerünkért. S, az én mindennapi kenyeremben, mint fogalomban benne van az is, hogy van hová lejtani fejem, s van meleg ruhám s van eledelem(így tovább vive a fonalat a hiteltörlesztésem által feltartott otthonom a fejlehajtásom eszköze). Szóval számomra ez a mindennapi kenyér része. Így nincs lelkiismeret furdalásom, ha kérek.

Az ima számomra egy meditatív állapot is, mély önbecsapás nélküli alázatos állapot, a kérés.

Adnak, Adatik. Alázat, hála, hódolat. Kegyelmi állapot ez is. Nem hagy el engem Ő. Áldás.

Csendes kis szelíd vasárnap ez a mai. Egy csendes kis vasárnap. Békés vasárnap.

2014.12.14. Vasárnap.

Szombat van munkanap. Dolgozom. S amin, csütörtökön még elgurult a kontroll pálcám, mára valahogy már okafogyottá is vált. Bájosan csicsergem az Alfa nősténynek, hogy legyen úgy, ahogy akarja, úgy könyvelek neki, ahogy kéri, természetesen ez csak a formára vonatkoztatva. Érdekes ez! Két nappal ezelőtt még agy lobbot kaptam tőle, mára, meg huss…elszaladt. Jól van ez így. Ki is érthet engem, amikor még magamat is nehéz?

Beszélek a Nagy fiammal, mi is történt tegnap? S megnyílik. Jó. Értem, megértem. Más sebek fájnak neki, mint a kicsinek. Másért fájnak, más fáj. Értem én mindkettőt.

S beszélünk, olyasmikről melyekről ritkán beszélnek úgy mélyen egymás közt az emberek. Mert intim, a lélekbugyra.

Beszélünk az elmúlásról, a temetésről, hogy mit is üzen, mit mutat egy ember életéről, arról, hogyan reprezentálja, hogyan is élt. Kik vannak most ott? Milyen nyomokat hagyott és kikben?

Beszél a fájdalmáról, hogy megrendítette, hogy megilletődött, megérintődött, amikor látta ez Erőset gyengének, ahogy lefegyverzi a gyász, ahogy megéli, ahogy fájja. Úgy látni Zeuszt, ahogy még eddig sohasem látta, megindító.

Tanítás. Mély. Látja, látom. Érzi, érzem. Jó ez így. Még lehet…még lehet máshogy élni, hogy majd a végén ne így legyen…Gondolkodik, gondolkodom. Van ebben valami szép.

2014.12.13. Szombat.